Nem volt lelke neki, nem volt sosem szíve sem, könnyei is biztosan csak szélfútta esőcseppek lehettek. Miért gondolhattam, hogy mellettem más lesz, hogy leszek én az egy, aki csendet int a világába, s ujjai hegyét játékba invitálja, csodákba suhanó, varázsba eső, kinek köpenye a banális csattanó csókoktól, mint páncél véd, de nem folyik be a rózsaszín, nem csöppen el a Hold, nem, nem ájulhatok el a fájdalomtól.
Ez a csattogó busz lesz otthonom, ő visz távolabb tőle, ő ment meg. Ő mentett meg! Egy diákigazolvánnyal váltottam jegyet a tövistelen világba, a fojtó-kínzó sötéted árva, már kasztrált, célponttalan. Nem bánt már. Busz jött ma villamos helyett, ami átvisz a holnapba és utánba.
Gondolatlan gondtalanság, igen, latinra fordítom, s a hátamra tetováltatom, hogy lássa, lássa mivé tett. De nem, nem hagyhatom betörni fiatalkorom musztáng lelkét, nem.
De jaj, mi ez, lassulunk, Ikarusz, olvadnának szárnyaid? Acéltesteddel én, s te becsapódunk hát eme kisváros áporodott kocsmaszagába? Legyen, pusztulok veled, mint fennkölt magaslatok felfedezője! De csitt, Dionüszoszt látom talán? Igen, ez jel! Ő is felszáll, igen, együtt fogunk vágtatni az égen, felhők lesznek kabátjaink, Nap a párnák, hogy sose aludjunk, hogy együtt legyünk örökkön örökké, s túl.
S lám, felém tart, ide jön, oh, hát működik az édes kémia, újra működik, gyere Dionüszosz, ülj le mellém, gyere, legyünk új tékozlói a világnak!
- Szia! Elnézést, szabad?
- Szia! Sajnálom, de nem tudok táncolni.
Bejegyzések
