Egyik este szörnyű gondolattal riadtam egy szövevényes álomból. Talán nem vagyok ember. Nem túlvilági lénynek gondoltam magam, nem is az állatvilág valamely fel nem fedezett példányának. Az a kérdés kezdett gyötörni így hajnal előtt, hogy mitől válok igazán azzá, amivé a sors teremtett, emberré.
Erkölcsöm meghatároz, az értékrendem vezérel, a tudatom irányít. Mások előtt így rajzolódhatok ki. Én is így ítélek meg másokat. Vizsgálom a gócpontokat, képet alkotok. Így válik a belső megismerés, a korábbi felületességtől elszakadva, igazivá, élővé. De nem minden élő ami emberi, mert embert játszani könnyű, azzá válni nehéz. A játsziság nem követel belsőt, tartalmat. Az tulajdonképpen egy kopott rongy, melyet egy másik foszlott darabra dobtunk. Nincs alatta semmi, a két textil között is csak egy kisebb űr tátong, melyet takarunk, óvunk, szégyellünk. Ebbe a kihasználatlannak tűnő és végtelen térbe zsúfolunk minden olyan dolgot, melyet valóságunkból csukott szemmel merünk csak átemelni. Erőlködésnek helye nincs, gyorsan akarunk eszmélni újnak hitt világunkra s benne önmagunkkal, bántó tények, zavaró tettek nélkül. De nemegyszer rejtőzünk oda mi magunk is. Teljesen mélyre, ahol a sötét becsapja szemünket, nincs körülöttünk semmi karcoló, és mi hisszük is neki, így könnyebb. Összekuporodunk, elbújunk. Ekkor ki marad ember helyettünk? Testünk mint egy kiüresedett komplexum kezd létezni a térben. Semmi emberi nem marad. Ekkor kezdenek az olyan fojtó dolgok, melyek elsodorják az irányítást biztosnak hitt kezünkből, falat emelni elénk, melyet ez a fajta sodrás az idő múlásával csak erősebbé, keményebbé tesz. Mi irányítanánk? A hit kompromisszum. Önmagunk elől való bujkálásunk rabbá tesz minket, rossz szokássá válik, mint oly sok minden más, melyekkel felejteni próbáljuk állapotunkat. Percre, órára, napra, évre, életre. S mi így létezünk, így mondjuk ki azt, hogy szeretlek, hogy gyűlöllek? Nem érthetjük ezeket a szavakat, hiszen jelen sem vagyunk mikor elhangoznak. Egy üres vas szobába dobott állítások ezek, melyek a valótlanság ricsajától konganak, ahogy találkoznak a fémmel. Ismerjük a jelentését, ezért használjuk, de nem vagyunk képesek megélni, hiszen ahova az önmagunkkal való szembesülés félelme taszított minket, ott sötét van. Oda nem talál le a fény. Az börtön.
Alkut is köthetünk. Támaszkodjunk hát másra! Legalább lesz aki cipeli a testet, melyet tudatunk, értékrendünk, erkölcsünk elhagyott. Nem biztos hogy tudja, de élősködünk a lelkén. Ő határoz meg, ő vezérel, ő irányít. Ember lettem attól, hogy van valaki aki tud szeretni, gyűlölni, nevetni, sírni helyettem?
Emberré válok ha képes leszek arra, hogy büszkén álljam a saját tekintetemet. Tetteim bennem nyernek igazolást. Mindenki önmaga teljesíti a legnagyobb utat.
Ki kell állni, fel kell egyenesedni, embernek kell lenni. A sors már megelőlegezte ezt nekünk.
Erkölcsöm meghatároz, az értékrendem vezérel, a tudatom irányít. Mások előtt így rajzolódhatok ki. Én is így ítélek meg másokat. Vizsgálom a gócpontokat, képet alkotok. Így válik a belső megismerés, a korábbi felületességtől elszakadva, igazivá, élővé. De nem minden élő ami emberi, mert embert játszani könnyű, azzá válni nehéz. A játsziság nem követel belsőt, tartalmat. Az tulajdonképpen egy kopott rongy, melyet egy másik foszlott darabra dobtunk. Nincs alatta semmi, a két textil között is csak egy kisebb űr tátong, melyet takarunk, óvunk, szégyellünk. Ebbe a kihasználatlannak tűnő és végtelen térbe zsúfolunk minden olyan dolgot, melyet valóságunkból csukott szemmel merünk csak átemelni. Erőlködésnek helye nincs, gyorsan akarunk eszmélni újnak hitt világunkra s benne önmagunkkal, bántó tények, zavaró tettek nélkül. De nemegyszer rejtőzünk oda mi magunk is. Teljesen mélyre, ahol a sötét becsapja szemünket, nincs körülöttünk semmi karcoló, és mi hisszük is neki, így könnyebb. Összekuporodunk, elbújunk. Ekkor ki marad ember helyettünk? Testünk mint egy kiüresedett komplexum kezd létezni a térben. Semmi emberi nem marad. Ekkor kezdenek az olyan fojtó dolgok, melyek elsodorják az irányítást biztosnak hitt kezünkből, falat emelni elénk, melyet ez a fajta sodrás az idő múlásával csak erősebbé, keményebbé tesz. Mi irányítanánk? A hit kompromisszum. Önmagunk elől való bujkálásunk rabbá tesz minket, rossz szokássá válik, mint oly sok minden más, melyekkel felejteni próbáljuk állapotunkat. Percre, órára, napra, évre, életre. S mi így létezünk, így mondjuk ki azt, hogy szeretlek, hogy gyűlöllek? Nem érthetjük ezeket a szavakat, hiszen jelen sem vagyunk mikor elhangoznak. Egy üres vas szobába dobott állítások ezek, melyek a valótlanság ricsajától konganak, ahogy találkoznak a fémmel. Ismerjük a jelentését, ezért használjuk, de nem vagyunk képesek megélni, hiszen ahova az önmagunkkal való szembesülés félelme taszított minket, ott sötét van. Oda nem talál le a fény. Az börtön.
Alkut is köthetünk. Támaszkodjunk hát másra! Legalább lesz aki cipeli a testet, melyet tudatunk, értékrendünk, erkölcsünk elhagyott. Nem biztos hogy tudja, de élősködünk a lelkén. Ő határoz meg, ő vezérel, ő irányít. Ember lettem attól, hogy van valaki aki tud szeretni, gyűlölni, nevetni, sírni helyettem?
Emberré válok ha képes leszek arra, hogy büszkén álljam a saját tekintetemet. Tetteim bennem nyernek igazolást. Mindenki önmaga teljesíti a legnagyobb utat.
Ki kell állni, fel kell egyenesedni, embernek kell lenni. A sors már megelőlegezte ezt nekünk.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése