Szabad?

Nem volt lelke neki, nem volt sosem szíve sem, könnyei is biztosan csak szélfútta esőcseppek lehettek. Miért gondolhattam, hogy mellettem más lesz, hogy leszek én az egy, aki csendet int a világába, s ujjai hegyét játékba invitálja, csodákba suhanó, varázsba eső, kinek köpenye a banális csattanó csókoktól, mint páncél véd, de nem folyik be a rózsaszín, nem csöppen el a Hold, nem, nem ájulhatok el a fájdalomtól.

Ez a csattogó busz lesz otthonom, ő visz távolabb tőle, ő ment meg. Ő mentett meg! Egy diákigazolvánnyal váltottam jegyet a tövistelen világba, a fojtó-kínzó sötéted árva, már kasztrált, célponttalan. Nem bánt már. Busz jött ma villamos helyett, ami átvisz a holnapba és utánba.

Gondolatlan gondtalanság, igen, latinra fordítom, s a hátamra tetováltatom, hogy lássa, lássa mivé tett. De nem, nem hagyhatom betörni fiatalkorom musztáng lelkét, nem.

De jaj, mi ez, lassulunk, Ikarusz, olvadnának szárnyaid? Acéltesteddel én, s te becsapódunk hát eme kisváros áporodott kocsmaszagába? Legyen, pusztulok veled, mint fennkölt magaslatok felfedezője! De csitt, Dionüszoszt látom talán? Igen, ez jel! Ő is felszáll, igen, együtt fogunk vágtatni az égen, felhők lesznek kabátjaink, Nap a párnák, hogy sose aludjunk, hogy együtt legyünk örökkön örökké, s túl.

S lám, felém tart, ide jön, oh, hát működik az édes kémia, újra működik, gyere Dionüszosz, ülj le mellém, gyere, legyünk új tékozlói a világnak!

- Szia! Elnézést, szabad?

- Szia! Sajnálom, de nem tudok táncolni.

Szükség van rá

Ezer éve íródott, most mégis szükség van rá... Mire nem jó a konzerv anyag. :)

Egyik este szörnyű gondolattal riadtam egy szövevényes álomból. Talán nem vagyok ember. Nem túlvilági lénynek gondoltam magam, nem is az állatvilág valamely fel nem fedezett példányának. Az a kérdés kezdett gyötörni így hajnal előtt, hogy mitől válok igazán azzá, amivé a sors teremtett, emberré.
Erkölcsöm meghatároz, az értékrendem vezérel, a tudatom irányít. Mások előtt így rajzolódhatok ki. Én is így ítélek meg másokat. Vizsgálom a gócpontokat, képet alkotok. Így válik a belső megismerés, a korábbi felületességtől elszakadva, igazivá, élővé. De nem minden élő ami emberi, mert embert játszani könnyű, azzá válni nehéz. A játsziság nem követel belsőt, tartalmat. Az tulajdonképpen egy kopott rongy, melyet egy másik foszlott darabra dobtunk. Nincs alatta semmi, a két textil között is csak egy kisebb űr tátong, melyet takarunk, óvunk, szégyellünk. Ebbe a kihasználatlannak tűnő és végtelen térbe zsúfolunk minden olyan dolgot, melyet valóságunkból csukott szemmel merünk csak átemelni. Erőlködésnek helye nincs, gyorsan akarunk eszmélni újnak hitt világunkra s benne önmagunkkal, bántó tények, zavaró tettek nélkül. De nemegyszer rejtőzünk oda mi magunk is. Teljesen mélyre, ahol a sötét becsapja szemünket, nincs körülöttünk semmi karcoló, és mi hisszük is neki, így könnyebb. Összekuporodunk, elbújunk. Ekkor ki marad ember helyettünk? Testünk mint egy kiüresedett komplexum kezd létezni a térben. Semmi emberi nem marad. Ekkor kezdenek az olyan fojtó dolgok, melyek elsodorják az irányítást biztosnak hitt kezünkből, falat emelni elénk, melyet ez a fajta sodrás az idő múlásával csak erősebbé, keményebbé tesz. Mi irányítanánk? A hit kompromisszum. Önmagunk elől való bujkálásunk rabbá tesz minket, rossz szokássá válik, mint oly sok minden más, melyekkel felejteni próbáljuk állapotunkat. Percre, órára, napra, évre, életre. S mi így létezünk, így mondjuk ki azt, hogy szeretlek, hogy gyűlöllek? Nem érthetjük ezeket a szavakat, hiszen jelen sem vagyunk mikor elhangoznak. Egy üres vas szobába dobott állítások ezek, melyek a valótlanság ricsajától konganak, ahogy találkoznak a fémmel. Ismerjük a jelentését, ezért használjuk, de nem vagyunk képesek megélni, hiszen ahova az önmagunkkal való szembesülés félelme taszított minket, ott sötét van. Oda nem talál le a fény. Az börtön.
Alkut is köthetünk. Támaszkodjunk hát másra! Legalább lesz aki cipeli a testet, melyet tudatunk, értékrendünk, erkölcsünk elhagyott. Nem biztos hogy tudja, de élősködünk a lelkén. Ő határoz meg, ő vezérel, ő irányít. Ember lettem attól, hogy van valaki aki tud szeretni, gyűlölni, nevetni, sírni helyettem?
Emberré válok ha képes leszek arra, hogy büszkén álljam a saját tekintetemet. Tetteim bennem nyernek igazolást. Mindenki önmaga teljesíti a legnagyobb utat.
Ki kell állni, fel kell egyenesedni, embernek kell lenni. A sors már megelőlegezte ezt nekünk.