Kikelet van!

Egy gyanútlan napon, 1848. március 15-én, Landerer Lajos és komája, Posztercsák István, szokásos délelőtti pipázásukat készültek megvalósítani a Margitsziget egyik padján. Az időjárás azonban nem volt kegyes hozzájuk, így betértek egy kávézóba, nem messze a Nemzeti Múzeumtól.

– Áh, akár a pesti árvíz, tíz esztendeje!
– Ne ríjál komám, dobd le a vizes kabátod, ebben a kávézóban átmelegedünk. Két feketét legyen szíves!
– A macska rúgja meg! Még a pipadohányom is elázott!
– Ne aggódjál Pista, jut az enyimből neked is.
– Hát, pedig esküszöm, megálmodtam, hogy máma kikelet lesz.
– Na igen, és te még a padon akartál pipákolni. Gyorsan végeztél volna vele.
– Áh, hagyjad csak... Ilyen hidegben?
– Oh, vénségedre milyen piperkőc lettél. Csak nem azt a gyémánttorkodat félted?
– Kikérem magamnak, csupán megfontolt vagyok. Egyébiránt ha itt tartunk, te sem vagy már az a vízimentő típus.

– “SZABADSÁG, EGYENLŐSÉG, TESTVÉRISÉG!”

– No, a kikelet, látod Lajos? Ott van ni, a kikelet. Az a csapat legény is megérezte.
– Ne gúnyolódjál velem, mert kifizettetem a dohányod árát Marival.
– Nem gúnyolódom én. Mert szerinted belázasodtak a meghűléstől azért kiabálnak, vagy mi? A fiatal szív megérzi a kikeletet, hidd el nekem komám. Itt perceken belül kikelet lesz!
– Hé te fiú! Nem tudod mivégre csörtetnek ezek odakint? Tán fejbe vágta őket a tavaszi levegő?
– Fejbe bizony, bátyám! Az előbb voltak bent ketten, azok mondták, hogy forradalom van. Valami 12 pontot akarnak elfogadtani. Szabad sajtó, közös teherviselés, ezekre emlékszem pontosan. Magyar zászlókat kerestek volna; pont egy kávéházban? Ha engem kérdeznek, ez csak valami fellángolás az európai események miatt. De elnézést kérek, már várják a kávéjukat az urak a másik asztalnál is.
– Várjál már még egy szóra!
– Hát, Lajos, ez elszaladt.
– Az agyad lenne fele olyan éles, mint a szemed...
– Jaj, hát tudom én mi ez! Ahogy jöttem errefelé a Nemzeti Múzeumnál, ott állt kint az egyik bajuszos, és egy verset szavalt. Meg aztán hallottam olyan kiáltozást is, hogy a nyomdához, a nyomdához!
– A nyomdához?!
– A nyomdához.
– De hiszen az én nyomdám van ide a legközelebb, Pista!
– Jó, jó, nekem fölöslegesen kérkedsz ezzel.
– Te nagyon szürke marha, nálam van a kulcs!
– Uh, komám! Hát csak most esik le az aranytallér! Látod, én mondtam. Én megmondtam, hogy máma itt kikelet van!