Szabad?

Nem volt lelke neki, nem volt sosem szíve sem, könnyei is biztosan csak szélfútta esőcseppek lehettek. Miért gondolhattam, hogy mellettem más lesz, hogy leszek én az egy, aki csendet int a világába, s ujjai hegyét játékba invitálja, csodákba suhanó, varázsba eső, kinek köpenye a banális csattanó csókoktól, mint páncél véd, de nem folyik be a rózsaszín, nem csöppen el a Hold, nem, nem ájulhatok el a fájdalomtól.

Ez a csattogó busz lesz otthonom, ő visz távolabb tőle, ő ment meg. Ő mentett meg! Egy diákigazolvánnyal váltottam jegyet a tövistelen világba, a fojtó-kínzó sötéted árva, már kasztrált, célponttalan. Nem bánt már. Busz jött ma villamos helyett, ami átvisz a holnapba és utánba.

Gondolatlan gondtalanság, igen, latinra fordítom, s a hátamra tetováltatom, hogy lássa, lássa mivé tett. De nem, nem hagyhatom betörni fiatalkorom musztáng lelkét, nem.

De jaj, mi ez, lassulunk, Ikarusz, olvadnának szárnyaid? Acéltesteddel én, s te becsapódunk hát eme kisváros áporodott kocsmaszagába? Legyen, pusztulok veled, mint fennkölt magaslatok felfedezője! De csitt, Dionüszoszt látom talán? Igen, ez jel! Ő is felszáll, igen, együtt fogunk vágtatni az égen, felhők lesznek kabátjaink, Nap a párnák, hogy sose aludjunk, hogy együtt legyünk örökkön örökké, s túl.

S lám, felém tart, ide jön, oh, hát működik az édes kémia, újra működik, gyere Dionüszosz, ülj le mellém, gyere, legyünk új tékozlói a világnak!

- Szia! Elnézést, szabad?

- Szia! Sajnálom, de nem tudok táncolni.

Szükség van rá

Ezer éve íródott, most mégis szükség van rá... Mire nem jó a konzerv anyag. :)

Egyik este szörnyű gondolattal riadtam egy szövevényes álomból. Talán nem vagyok ember. Nem túlvilági lénynek gondoltam magam, nem is az állatvilág valamely fel nem fedezett példányának. Az a kérdés kezdett gyötörni így hajnal előtt, hogy mitől válok igazán azzá, amivé a sors teremtett, emberré.
Erkölcsöm meghatároz, az értékrendem vezérel, a tudatom irányít. Mások előtt így rajzolódhatok ki. Én is így ítélek meg másokat. Vizsgálom a gócpontokat, képet alkotok. Így válik a belső megismerés, a korábbi felületességtől elszakadva, igazivá, élővé. De nem minden élő ami emberi, mert embert játszani könnyű, azzá válni nehéz. A játsziság nem követel belsőt, tartalmat. Az tulajdonképpen egy kopott rongy, melyet egy másik foszlott darabra dobtunk. Nincs alatta semmi, a két textil között is csak egy kisebb űr tátong, melyet takarunk, óvunk, szégyellünk. Ebbe a kihasználatlannak tűnő és végtelen térbe zsúfolunk minden olyan dolgot, melyet valóságunkból csukott szemmel merünk csak átemelni. Erőlködésnek helye nincs, gyorsan akarunk eszmélni újnak hitt világunkra s benne önmagunkkal, bántó tények, zavaró tettek nélkül. De nemegyszer rejtőzünk oda mi magunk is. Teljesen mélyre, ahol a sötét becsapja szemünket, nincs körülöttünk semmi karcoló, és mi hisszük is neki, így könnyebb. Összekuporodunk, elbújunk. Ekkor ki marad ember helyettünk? Testünk mint egy kiüresedett komplexum kezd létezni a térben. Semmi emberi nem marad. Ekkor kezdenek az olyan fojtó dolgok, melyek elsodorják az irányítást biztosnak hitt kezünkből, falat emelni elénk, melyet ez a fajta sodrás az idő múlásával csak erősebbé, keményebbé tesz. Mi irányítanánk? A hit kompromisszum. Önmagunk elől való bujkálásunk rabbá tesz minket, rossz szokássá válik, mint oly sok minden más, melyekkel felejteni próbáljuk állapotunkat. Percre, órára, napra, évre, életre. S mi így létezünk, így mondjuk ki azt, hogy szeretlek, hogy gyűlöllek? Nem érthetjük ezeket a szavakat, hiszen jelen sem vagyunk mikor elhangoznak. Egy üres vas szobába dobott állítások ezek, melyek a valótlanság ricsajától konganak, ahogy találkoznak a fémmel. Ismerjük a jelentését, ezért használjuk, de nem vagyunk képesek megélni, hiszen ahova az önmagunkkal való szembesülés félelme taszított minket, ott sötét van. Oda nem talál le a fény. Az börtön.
Alkut is köthetünk. Támaszkodjunk hát másra! Legalább lesz aki cipeli a testet, melyet tudatunk, értékrendünk, erkölcsünk elhagyott. Nem biztos hogy tudja, de élősködünk a lelkén. Ő határoz meg, ő vezérel, ő irányít. Ember lettem attól, hogy van valaki aki tud szeretni, gyűlölni, nevetni, sírni helyettem?
Emberré válok ha képes leszek arra, hogy büszkén álljam a saját tekintetemet. Tetteim bennem nyernek igazolást. Mindenki önmaga teljesíti a legnagyobb utat.
Ki kell állni, fel kell egyenesedni, embernek kell lenni. A sors már megelőlegezte ezt nekünk.

Szoknyában jött a Tavasz

Szoknyában jött a Tavasz, egy zsibongó játszótéren át. Puha bőr cipője alatt meleg homok ropogott, teste íve - mint szellő szokott – gyerekzsivajon esett át. Szoknyában jött a Tavasz.

Sípcsontja ívére, fehéren csattan a Nap sugara, úgy ömlik végig poros bokájáig, hogy a szemcsék aztán millió és millió irányba szórhassák a fényt. Térde íve fel-felsejlik, kacéran, mint egy fiatal szerető, aki fel-fellebbenti a takarót, hogy elénk tárhassa bájait, de csitt, mert széttörik a varázs.

Szoknyában jött a Tavasz, ringó csípőjével ringanak a játszótéri cseresznyefák ágai is. Virágot bontott vörös kelyhük illata táncol a szélben. Fehér inge gombjai között ki-kisejlik köldöke, valaha a Tavaszt is anya szülte. Szoknyában jött a Tavasz. Széltől fodrozódó ingében kacagnak mellei, így tudatva ottlétüket, kacagnak a fátyol biztonságából, csipkés álmok és lágy szellők között. Válla mozdulatlan ebben a nagy sodrásban, karjai élnek csupán, azok a fehér, langyos karok, kik parancsolói a szélnek, a fáknak, a füveknek, a lágynak. Intenek! Illatos szőke hajának tincsei nyújtózva peregnek végig arcán, báját rejtették mindeddig.

Szoknyában jött a tavasz, egy zsibongó játszótéren át. A tér dúlásában törékeny teste megáll, elmosolyodik s egy szellő hátán tova száll.

Zsibongva, játszva, puha bőr cipőjében, csupán pár centire a meleg homok felett.

7 napja

Nem született poszt hét napja. Ez bizony nagyon szomorú.

Kikelet van!

Egy gyanútlan napon, 1848. március 15-én, Landerer Lajos és komája, Posztercsák István, szokásos délelőtti pipázásukat készültek megvalósítani a Margitsziget egyik padján. Az időjárás azonban nem volt kegyes hozzájuk, így betértek egy kávézóba, nem messze a Nemzeti Múzeumtól.

– Áh, akár a pesti árvíz, tíz esztendeje!
– Ne ríjál komám, dobd le a vizes kabátod, ebben a kávézóban átmelegedünk. Két feketét legyen szíves!
– A macska rúgja meg! Még a pipadohányom is elázott!
– Ne aggódjál Pista, jut az enyimből neked is.
– Hát, pedig esküszöm, megálmodtam, hogy máma kikelet lesz.
– Na igen, és te még a padon akartál pipákolni. Gyorsan végeztél volna vele.
– Áh, hagyjad csak... Ilyen hidegben?
– Oh, vénségedre milyen piperkőc lettél. Csak nem azt a gyémánttorkodat félted?
– Kikérem magamnak, csupán megfontolt vagyok. Egyébiránt ha itt tartunk, te sem vagy már az a vízimentő típus.

– “SZABADSÁG, EGYENLŐSÉG, TESTVÉRISÉG!”

– No, a kikelet, látod Lajos? Ott van ni, a kikelet. Az a csapat legény is megérezte.
– Ne gúnyolódjál velem, mert kifizettetem a dohányod árát Marival.
– Nem gúnyolódom én. Mert szerinted belázasodtak a meghűléstől azért kiabálnak, vagy mi? A fiatal szív megérzi a kikeletet, hidd el nekem komám. Itt perceken belül kikelet lesz!
– Hé te fiú! Nem tudod mivégre csörtetnek ezek odakint? Tán fejbe vágta őket a tavaszi levegő?
– Fejbe bizony, bátyám! Az előbb voltak bent ketten, azok mondták, hogy forradalom van. Valami 12 pontot akarnak elfogadtani. Szabad sajtó, közös teherviselés, ezekre emlékszem pontosan. Magyar zászlókat kerestek volna; pont egy kávéházban? Ha engem kérdeznek, ez csak valami fellángolás az európai események miatt. De elnézést kérek, már várják a kávéjukat az urak a másik asztalnál is.
– Várjál már még egy szóra!
– Hát, Lajos, ez elszaladt.
– Az agyad lenne fele olyan éles, mint a szemed...
– Jaj, hát tudom én mi ez! Ahogy jöttem errefelé a Nemzeti Múzeumnál, ott állt kint az egyik bajuszos, és egy verset szavalt. Meg aztán hallottam olyan kiáltozást is, hogy a nyomdához, a nyomdához!
– A nyomdához?!
– A nyomdához.
– De hiszen az én nyomdám van ide a legközelebb, Pista!
– Jó, jó, nekem fölöslegesen kérkedsz ezzel.
– Te nagyon szürke marha, nálam van a kulcs!
– Uh, komám! Hát csak most esik le az aranytallér! Látod, én mondtam. Én megmondtam, hogy máma itt kikelet van!

Éljen a Világ vége

Mint tudjuk, 2012. december 21.-én vége lesz a világnak. Nem mondom, hogy én erről nem tudtam, hiszen de. Már üzentem a Murmius-GoZ gyülekezetnek, hogy kezdjék meg az Új világ, elhúzunk-innen-kapszula építését. No-de-ám addig van még pár dolog, amit meg kell tenni, hogy azok később taníthatóak legyenek az Új világban, mint csodatételek. Hiszen szükség lesz egy új Istenre az Új világban, én pedig előreláthatólag rá fogok érni. Nos, íme hat dolog, ami szükséges hatásos hatalomra törésemhez.

1. Zsírkrétával bajszot rajzolni a Mona Lisára.
2. Lepisilés az Eiffel torony tetejéről.
3. Kéregetni Dubaiban.
4. Kirobbantani egy borospince oldalát.
5. Szalonnasütés a Fehér Házban.
6. Sóssá tenni a Balaton vizét.

Már csak 1018 nap...

Éljen az emancipáció! +ÁPDÉT

ÁPDÉT: Iskolám (nem-nem, nem nevezem meg) kollégiuma is gondolt a nőkre eme jeles napon. S mit kaptak a hölgyek? Nem csalás, nem ámítás:



Na, ezt még Torma Kapitány sem fundálhatta volna ki jobban!