Szoknyában jött a Tavasz, egy zsibongó játszótéren át. Puha bőr cipője alatt meleg homok ropogott, teste íve - mint szellő szokott – gyerekzsivajon esett át. Szoknyában jött a Tavasz.
Sípcsontja ívére, fehéren csattan a Nap sugara, úgy ömlik végig poros bokájáig, hogy a szemcsék aztán millió és millió irányba szórhassák a fényt. Térde íve fel-felsejlik, kacéran, mint egy fiatal szerető, aki fel-fellebbenti a takarót, hogy elénk tárhassa bájait, de csitt, mert széttörik a varázs.
Szoknyában jött a Tavasz, ringó csípőjével ringanak a játszótéri cseresznyefák ágai is. Virágot bontott vörös kelyhük illata táncol a szélben. Fehér inge gombjai között ki-kisejlik köldöke, valaha a Tavaszt is anya szülte. Szoknyában jött a Tavasz. Széltől fodrozódó ingében kacagnak mellei, így tudatva ottlétüket, kacagnak a fátyol biztonságából, csipkés álmok és lágy szellők között. Válla mozdulatlan ebben a nagy sodrásban, karjai élnek csupán, azok a fehér, langyos karok, kik parancsolói a szélnek, a fáknak, a füveknek, a lágynak. Intenek! Illatos szőke hajának tincsei nyújtózva peregnek végig arcán, báját rejtették mindeddig.
Szoknyában jött a tavasz, egy zsibongó játszótéren át. A tér dúlásában törékeny teste megáll, elmosolyodik s egy szellő hátán tova száll.
Zsibongva, játszva, puha bőr cipőjében, csupán pár centire a meleg homok felett.
Bejegyzések
